2019. 12. 24.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma a jelenleg érvényben lévő akadémiai szabályzat, az AkH. 2015. létrejöttét és újításait ismertetjük röviden. Az Akadémiai Nyelvi Bizottsága (a Helyesírási Bizottság utóda) 2003-ban kezdte meg az AkH. 1984. felülvizsgálatát. A bizottság először a helyesírás mai állapotával és jövőjével kapcsolatos, illetve az egyes helyesírási fejezetekre vonatkozó tanulmányok megvitatásával kezdte a munkát, és ez a szakasz nagyjából két évig tartott. Ezután egy-egy elkészült – és a módosításokat láthatóvá tevő – szabályzatfejezet vitája tartott, újabb mintegy két és fél évig. A bizottsági vitákat követően szélesebb tudományos körben ismertették a javaslatokat: 2008-ban az addig elkészült anyagokat véleményezhette az MTA Nyelvtudományi Intézete, illetve gyakorlóiskolák és gimnáziumok, nyelvészeti tanszékek, valamint nyelvi kérdésekkel (is) foglalkozó intézmények. 2008. június 4-én a bizottság nyilvános ülést tartott, amely előtt és után megközelítőleg ezer hozzászólás érkezett; ezek közül a megfontolandókat újabb egy év munkájával beépítették a tervezetbe. A helyesírási rendszert érintő észrevételeket (pl. az ly eltörlését vagy a dz és a dzs elválasztására és kettőzésére vonatkozó módosításokat) azonban nem ítélték – sem társadalmi, sem gazdasági szempontból – megvalósíthatónak. A bizottság 2009-ben elfogadta a szabályzat új változatának szövegét, és egy 11 tagú szűkebb bizottságot bízott meg annak újbóli átfésülésével és esetleges javításaival. Ezzel a feladattal a szűkebb bizottság 2010 novemberének végére végzett. Közben a bizottsági tagok többször tartottak előadásokat a várható változásokról; eldöntötte a szótárral kapcsolatos elvi kérdéseket; illetve meghatározta annak a kb.300 szónak a helyes írásmódját, amelyek addig a különböző szótárakban más-más írásmóddal szerepeltek; illetve összeállította a szótárt. A szótári rész kidolgozása három évig tartott. Az utolsó fázisban többféle ellenőrzés következett, valamint elkészült az Előszó, a Tudnivalók, a Tárgymutató és a Változások című fejezet. A szabályzat és szótár végül 2015 augusztusában jelent meg.

A szabályzat készítésekor a legtöbb gondot az egybeírás és a különírás kérdése okozta; ezek minél inkább elfogadható rendezésére számos listát állítottak össze a készítők (pl. az -ó, -ő képzős igenévi előtagú kapcsolatokról; a melléknévi és főnévi előtagú -ú, -ű, -jú, -jű képzős utótagú szerkezetekről; a főnévi igenév + folyamatos melléknévi igeneves kapcsolatokról). Amint arról fentebb is szóltunk, az AkH. 2015. sem vezetett be átfogó reformokat, csak különféle kisebb változtatásokat. Az AkH. 2015. több helyen javította vagy pontosította az AkH. 1984. szabálypontjainak szövegét, vagy didaktikailag átszerkesztve közölte azt. Kimaradtak például a képzőváltozatokra vagy a szavak kiejtésére, illetve az asszonynevek írására vonatkozó részek, mivel ezek nem helyesírási kérdések.

Bizonyos szabályok enyhültek vagy fakultatívak lettek: Az ingadozó kiejtésű h végű szavak ragos alakjai most már kétféleképpen is írhatók (pl. dühvel vagy dühhel). Bizonyos közszavak nagybetűvel kezdhetők a hivatalos iratokban (pl. Alperes, Vevő); szintén nagy kezdőbetűsek lehetnek az intézmények típusát jelölő szavak, illetve az intézmények kisebb egységeinek vagy a rendezvények nevei. Az elseje, elsején stb. számjegyesen többféleképpen írható (1. vagy 1-je, 1-én vagy 1-jén stb.). A számjegyekkel írt óra és perc közé kettőspontot is lehet tenni az eddig előírt ponton kívül (10.35 vagy 10:35).

Egyes szabálypontok bővültek, kiegészültek, illetve új szabálypontok is bekerültek: A szótagszámlálási szabály már nem vonatkozik az -i képzőre (pl. most már gépjárművezető és gépjárművezetői a helyes alak); illetve az idegen előtagokat nemcsak akkor kell külön összetételi tagnak tekinteni, ha önállóan is használatosak (pl. miniszoknya-viselet), hanem akkor is, ha önállóan is használatos utótag járul hozzájuk (pl. biotechnológia-ipar). Bővült az intézménynévszerű megjelölések (l. Keleti pályaudvar, Véd Diák eszpresszó) köre a szállodák, lakóparkok és a nem önálló intézményt alkotó termek stb. nevével (pl. Vadszőlő szálloda, Sasadliget lakópark, Gombocz Zoltán terem). Az AkH. 2015. is elismerte, hogy két kötőjeles többszörös összetételek nemcsak tulajdonnévi előtag esetén jöhetnek létre (pl. Kossuth-nóta-éneklés, sakk-készlet-gyűjtemény, tb-járulék-csökkentés). A tulajdonnevek között külön szabálypontot kaptak a tárgynevek (pl. Szent Jobb, Titanic, Szaljut); valamint csillagnevek helyett csillagászati nevekről beszél a szabályzat, és a példák is többfélék (Androméda-köd, Hale–Bopp-üstökös, Magellán-felhő stb.).

A helyesírás hagyományos rendszerét érintő változásból kettő van az AkH. 2015.-ben. Az egyik az, hogy a tulajdonnevek (nem csak a családnevek!) végén álló kettőzött betű nem egyszerűsíthető a toldalékoláskor, a kis kezdőbetűs elemeiken sem (Bernadett-től, Bükk-kel, Szerelmes szonett-tel stb.). A másik pedig, hogy a -fajta, -féle, -nemű, -rét, -rétű, -szerű szavak nem képzőszerű utótagnak, hanem összetételi utótagnak számítanak, így ha a -szerű sz végű szóhoz járul, nem egyszerűsíthető (pl. észszerű, gipszszerű).

A szabályzathoz csatolt szótár mintegy 8000 szóval tartalmaz többet, mint az AkH. 1984. legutóbbi, tizenkettedik lenyomatának szótára: a szótári rész kiegészült a határon túli magyar földrajzi nevekkel, intézménynevekkel és a jellegzetes határon túli magyar szavakkal, továbbá új szavakkal és kifejezésekkel, illetve kimaradtak régi, elavult szavak. Bizonyos esetekben megváltozott egyes szavak helyesírása, például a kiejtés megváltozása miatt (pl. árbóc, búra), jelentésváltozás miatt (pl. nagyratörő, tenyérbemászó), a szaknyelvi helyesírás átvétele miatt (pl. elsőfokú ítélet), az eddigi szabályoknak való ellentmondás miatt (pl. nap-éj egyenlőség), illetve a szabály megváltozása miatt (pl. Mariann-nal). Az idegenből átvett szavak esetében pedig olykor kétféle írásmód is elfogadható (pl. e-mail vagy ímél). (Az AkH. 2015.-ben megváltozott helyesírású szavakból állítottuk össze tavalyi adventi kalendáriumunkat.)

Felhasznált irodalom: Keszler Borbála 2019. A helyesírási szabályzat 12. kiadásáról. In: Bozsik Gabriella – Ludányi Zsófia (szerk.): Szabályzat, oktatás, gyakorlat: helyesírásról sokszínűen. A 2015-ös és 2017-es Nagy J. Béla helyesírási verseny előadásai, feladatai és egyéb tanulmányok. Eger, Líceum Kiadó. 83–101.

Holnap még egy ráadással jelentkezünk; addig is boldog, szeretetteli karácsonyt kívánunk minden kedves Olvasónknak!

25.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutattuk be pár mondatban.

A ráadásban néhány iskolai, illetve szaknyelvi használatra szánt kiadványt sorolunk fel.

Deme László megfogalmazása szerint a helyesírási szabályzat az „alkotmány”, amely meghatározza a fő irányokat, és ezt kell az egyik irányba az iskolai szintre „letranszformálni”, a másik irányba pedig a szaknyelvek szintjére „feltranszformálni”. Az előbbi célt szolgálta az 1978-ban megjelent Helyesírásunk című iskolai szabályzat és szótár, továbbá például Hernádi Sándor, Szende Aladár, majd később Cs. Nagy Lajos, Fercsik Erzsébet, Antalné dr. Szabó Ágnes vagy Vörös Ferenc gyakorlókönyvei. Szaknyelvi célzatú volt a Helyesírási tanácsadó szótár (1961), a Helyesírási és tipográfiai tanácsadó (1971), a Helyesírási kéziszótár (1988), illetve az egyes szaknyelvek szabályzatai és helyesírási szótárai. Utóbbiak közül 1962-ben, 1972-ben és 1982-ben kémiai, 1965-ben földrajzi névi, 1973-ban ásványnévi, 1977-ben állatnévi, 1980-ban katonai, 1981-ben keleti nevekkel, 1983-ban cirill és újgörög nevekkel foglalkozó, valamint állatorvosi, 1986-ban növényrendszertani, 1990-ben műszaki helyesírási szabályzat és/vagy szótár készült.

Az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága pedig 1990 óta az alábbi szaknyelvi szótárak munkálataiban vett részt:

Fábián Pál – Magasi Péter (főszerk.) 1992. Orvosi helyesírási szótár. Akadémiai Kiadó – Országos Orvostudományi Információs Intézet és Könyvtár, Bp.

Gozmány László 1994. A magyar állatnevek helyesírási szabályai. Rovartani Közlemények. 429–445.

Jávorka Levente – Fábián Pál – Hőnyi Ede (szerk.) 1995. Az állatfajtanevek helyesírása. Állattenyésztés és takarmányozás. 465–470.

Fábián Pál – Hőnyi Ede – Földi Ervin (szerk.) 1998. A földrajzi nevek helyesírása. Akadémiai Kiadó, Bp.

Priszter Szaniszló 1998. Növényneveink. Mezőgazda Kiadó, Bp.

Nyitrai József – Nagy József (szerk.) 1998. Útmutató a szerves vegyületek IUPAC-nevezéktanához. Magyar Kémikusok Egyesülete, Bp.

A bizottságtól függetlenül jelentek meg az alábbi szaknyelvi helyesírási munkák:

Bárányné Szabadkai Éva – Mihalik István (szerk.) 2002. Közgazdasági helyesírási szótár. Tinta Kiadó, Bp.

Papp Ágnes – Paróczayné Korányi Margit (szerk.) 1994. Helyesírási szójegyzék. Képzés – foglalkoztatás. Nemzeti Szakképzési Intézet, Bp.

Virágvölgyi Péter 2001. A tipográfia mesterséges számítógéppel. Osiris Kiadó, Bp.

Jury, David 2007. Mi az a tipográfia? Scolar Kiadó, Bp.

Érdi Júlia – Garai Péter (szerk.) 2007. Tipográfia és helyesírás. Akadémiai Kiadó, Bp.

Felhasznált irodalom:

Fábián Pál 2007. Helyzetkép a magyar helyesírás ügyéről. In: Bozsik Gabriella – V. Raisz Rózsa (szerk.) Hagyomány és újítás a helyesírásban. Válogatás a Nagy J. Béla helyesírási verseny köteteinek anyagából. Eger, EKF Líceum Kiadó. 29–35. (http://mnyelv.ektf.hu/hagyomany_es_ujitas.pdf)

Zimányi Árpád 2005–2007. A magyar orvosi szaknyelv helyesírásáról. In: Bozsik Gabriella (szerk.): Két évtized a helyesírásért. A Nagy J. Béla helyesírási verseny előadásai és feladatai. Eger, EKF Líceum Kiadó. 149–160.

2019. 12. 23.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma Laczkó Krisztina és Mártonfi Attila 2004-ben megjelent Osiris Helyesírás című munkáját ismertetjük. A XX. század második felében sorra jelentek meg a helyesírási tanulmányok, tanulmánykötetek, helyesírási feladatgyűjtemények, viszont hiányzott egy olyan átfogó, rendszeres helyesírási kézikönyv, amely – természetesen az AkH. 1984.-re épülve – az alapoktól kezdve ismerteti és részletesen elmagyarázza a szabályokat, továbbá megoldást kínál olyan újabb helyesírási jelenségekre, amelyekre az AkH. 1984. nem ad ajánlást. Ennek a hiánynak a pótlására vállalkozott az Osiris Kiadó egy nyelvészeti könyvsorozat (sorozatszerkesztő: Tolcsvai Nagy Gábor) első kötetével, amely Helyesírás (OH.) címen, Laczkó Krisztina és Mártonfi Attila tollából jelent meg 2004 nyarán, majd kisebb javításokkal 2005-ben és 2006-ban. A vaskos kötetben a szabálymagyarázatok mellett helyet kapott egy terjedelmes szótár is.

Az OH.-ban a szerzők újraértékelték a magyar helyesírás alapelveit (az AkH. 1984.-ben: kiejtés, szóelemzés, hagyomány és egyszerűsítés), a következőképpen: A kiejtés szerinti és a szóelemző írásmódot a fonematikus elv alá sorolták, amellyel szemben áll –az OH.-ban a korábbiaknál tágabban értelmezett – hagyomány elve. A hagyomány elve másrészt szemben áll az értelemtükröztetés elvével is, hiszen minden olyan kivételes forma hagyományos írásmódúnak tekinthető, amely eltér egy adott szabályrendszertől. Vannak egyedi (pl. Anjouk [a többes szám jele kötőjel nélkül kapcsolódik], akadémikus [nem rövidül meg a magánhangzó az -ikus képző előtt]), tendenciózus (pl. Pénzügyminisztérium, Hadügyminisztérium [kötőjel nélkül egybeírandók a szótagszámlálási szabály ellenére]; bevásárlóközpont [a második tag összetételi volta már elhomályosult, így a szerkezet egybeírandó]) és rendszerbe foglalható hagyományos kivételek (pl. ötéves [két egyszerű szóból áll, így egybeírandó], Roland-énekbeli [a -beli képző kötőjel nélkül kapcsolódik], Ratio Educationis [a latin nyelvű címek minden tagja nagy kezdőbetűs]). A fentieken túl az egyszerűsítés elvét is tágabban értelmezte az OH., és a hangjelölési egyszerűsítésektől kezdve a harmadik mozgószabályig (kutya-macska barátság stb.) sok jelenséget sorolt ide.

A szabályokat a szerzők igyekeztek nemcsak egy-két példával illusztrálni; ahol csak lehetett, hosszú táblázatokba rendezték az adatokat. Listázták például az összes ly-t tartalmazó szót, a tő belseji magánhangzó-időtartamot váltakoztató főneveket, az államneveket vagy a budapesti helységrészneveket stb.

Az AkH. 1984.-ben nem szereplő (perifériális vagy újabb keletű) jelenségek közül az OH. foglalkozik a betűrendbe sorolás részleteivel; az egybe- és különírás területén a két kötőjellel írandó összetételekkel vagy a tulajdonnevet tartalmazó különírt összetételekkel; a tulajdonnevek körében a tárgy-, az épület-, az égitestnevekkel, illetve az újfajta díjak és kitüntetések elnevezéseivel, az internetes portálcímekkel vagy újabb intézménytípusok nevével; az írásjelek formai jellemzőivel és a nagykötőjel újabb használati szabályaival; a szóösszevonások újabb formáival; stb.

A szótári részhez több tízmillió szövegszót tartalmazó forrásszövegeket dolgoztak fel elektronikusan, majd az így kapott mintegy kétszázezer szóalakot és szókapcsolatot manuálisan is átnézték. A szótári rész nagyjából 47 000 szócikke több mint 210 000 (a kiejtési, elválasztási és toldalékos formákkal együtt több mint 300 000) szótári tételt tartalmaz, így jelentősen meghalad minden korábbi köznyelvi szótárt. A mennyiség mellett a minőség is meghatározó: a szótárba minden Kárpát-medencei területről és nagyon sokféle szövegtípusból kerültek be adatok. A szócikkek bokrosítottak, és első látásra talán kissé nehezen követhető utalósorok vannak bennük, ám ezek segítségével egy helyen olvasható például az összes történelmi vármegye vagy mai kistérség neve.

Az Osiris Helyesírás hangsúlyozottan az akadémiai szabályozást vette alapul; attól csak olyan helyeken tért el, ahol az AkH. nem adott kielégítő iránymutatást. Eltérő szabályértelmezésből fakadóan vagy a véletlennek köszönhetően azonban előfordulnak eltérések az először 1999-ben kiadott Magyar helyesírási szótár (MHSz.; beceneve „nagy fehér”) és az OH. megoldásai között; ezeket külön Wikipédia-szócikk gyűjtötte össze (https://hu.wikipedia.org/wiki/A_Magyar_helyes%C3%ADr%C3%A1si_sz%C3%B3t%C3%A1r_%C3%A9s_az_Osiris-f%C3%A9le_Helyes%C3%ADr%C3%A1s_elt%C3%A9r%C3%A9seinek_list%C3%A1ja#Mindk%C3%A9t_sz%C3%B3t%C3%A1rban_hib%C3%A1s).

Felhasznált irodalom:

Laczkó Krisztina 2005–2007. Gondolatok a magyar helyesírásról egy új kézikönyv kapcsán I. In: Bozsik Gabriella (szerk.): Két évtized a helyesírásért. A Nagy J. Béla helyesírási verseny előadásai és feladatai. Eger, EKF Líceum Kiadó. 90–96.

Mártonfi Attila 2005–2007. Gondolatok a magyar helyesírásról egy új kézikönyv kapcsán I. In: Bozsik Gabriella (szerk.): Két évtized a helyesírásért. A Nagy J. Béla helyesírási verseny előadásai és feladatai. Eger, EKF Líceum Kiadó. 97–103.

2019. 12. 22.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma a sokak számára talán még mindig „a helyesírási szabályzatnak” tekintett AkH. 1984.-hez vezető utat, illetve e szabályzat újításait tekintjük át. Ahogyan tegnap szó volt róla, az AkH. 1954. újra megteremtette a magyar helyesírás egységét, ám minden szabályzat menthetetlenül elavul egyszer, és ez alól ez a munka sem lehetett kivétel. Az elavulás három okát Fábián Pál így határozza meg: egyrészt maga a nyelv is, különösen annak szókincse gyorsan változik; másrészt a nyelvtudomány újabb és újabb módszerekkel tudja leírni a nyelvet; harmadrészt a nagyközönség, a társadalom igénye is változik, egyre részletesebb szabályzatra és bővebb szótárra vágyik.

Az AkH. 1954. megjelelése után mintegy húsz évvel a Helyesírási Bizottság elérkezettnek látta az időt a szabályzat megújítására, így 1973 tavaszán megkezdte a munkálatokat, amelyek előkészítő (1973–1979) és kidolgozási (1980-1983) szakaszra oszlottak; az utolsó, 1984-es év a kiadói és nyomdai munka időszaka volt. Az előkészítő szakaszban (illetve már azt megelőzően is) egyfelől az új szabályzat tudományos megalapozása volt a feladat (Szántó Jenő bizottsági tag szerint az 1954 utáni húsz év a magyar helyesírás-tudomány megalapozásának időszaka); másfelől a nagyközönség véleményének kipuhatolása volt a cél. Az utóbbival kapcsolatban az derült ki, hogy merész helyesírási reformokat (például az ly eltörlését) csak nagyon kevesen kívántak volna (bár ők igen aktívan igyekeztek elérni a céljukat), a többség ragaszkodott a hagyományos formákhoz és a helyesírás állandóságához. Ennek tudatában a bizottság is egyre inkább afelé hajlott, hogy csak a nagyon szükséges változtatásokat kellene bevezetni.

Az AkH. 1984. végül –az AkH. 1954.-hez hasonlóan – valóban nem lett reformkiadás; Fábián Pál szavaival élve a magyar helyesírás ettől a kiadástól kezdve számítható hagyományőrző hajlandóságúnak a korábbi korszakok reformhajlandósága után. Ennek ellenére természetesen hozott néhány újdonságot, amelyek közül az alábbiak a legfontosabbak: Az egyetlen módosítás, amely az egész rendszert érinti, az, hogy a dz és a dzs hangot végérvényesen az egyeshangok közé sorolták, ennek megfelelően szabályozták a kettőzésüket és az elválasztásukat is (fogóddzék; brin-dza és most már bo-dza is). Az egybe- és különírás területén újdonság volt az anyagnévi szerkezetekre (aranygyűrű, de arany jegygyűrű, illetve fehérarany gyűrű), továbbá a jelentéstömörítő szerkezetekre (csigalépcső, hollófekete) vonatkozó szabályok bevezetése, valamint a 6:3-asként is ismert szabály megfogalmazása. Utóbbi azt jelenti, hogy ha egy összetett szó legalább három tagból és – a jeleket és ragokat nem számítva – hatnál több szótagból áll, akkor a két fő összetételi tag határán kötőjellel tagoljuk azt (pl. kerekasztal-konferencia). Bővült a tulajdonnevek írásmódjáról szóló fejezet, és itt többek között újdonság volt, hogy az idegen tulajdonnevek csak kivételes esetben lehetnek magyaros írásmódúak (Husz János stb.), illetve hogy az addig kötőjeles hídneveket az utcanevekhez hasonlóan külön kell írni (Erzsébet híd). Változott bizonyos idegen eredetű szavak javasolt írásmódja is (pl. ventilátor, paralel vagy parallel, zsűri), továbbá a keltezésben bizonyos pontokon átalakult a toldalék írásmódjának szabálya (március 1-jén stb.).

Az AkH. 1984. több ponton is rugalmasabb lett az elődjénél, számos esetben többféle írásmódot is helyesnek ismert el (például a kis és a nagy kezdőbetűket, az írásjeleket, a mozaikszókat vagy a keltezést illetően), illetve több helyen is felhívta a figyelmet a helyesírás stilisztikai szerepére.

Felhasznált irodalom:

Dobsonyi Sándor 2001–2002. Helyesírási szabályzatunk 11. kiadásának mérlege. In: Bozsik Gabriella – V. Raisz Rózsa (szerk.) Helyesírásunk időszerű kérdései a 21. század kezdetén. Eger, EKF Líceum Kiadó. 34–64.

Fábián Pál 2007. Helyesírási szabályzatunk 11. kiadásáról. In: Bozsik Gabriella – V. Raisz Rózsa (szerk.) Hagyomány és újítás a helyesírásban. Válogatás a Nagy J. Béla helyesírási verseny köteteinek anyagából. Eger, EKF Líceum Kiadó. 23–28. (http://mnyelv.ektf.hu/hagyomany_es_ujitas.pdf)

Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 781–788.

Mi változott 1984-ben? – 1. rész (https://helyesiras.mta.hu/helyesiras/blog/show/mi-valtozott-1984ben-1)

Mi változott 1984-ben – 2. rész (https://helyesiras.mta.hu/helyesiras/blog/show/mi-valtozott-1984ben-2

2019. 12. 21.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma a XX. század közepének helyesírási szabályozását és különösen az AkH. 1954. újításait tekintjük át. Ahogyan arról tegnap már szó esett, a helyesírási egységet a nyomdai helyesírás (NyomdH.) és a különböző magánkiadványok (pl. Kelemen Béla, Vargha Damján vagy Horváth Endre műve) létrejötte is akadályozta. 1930-ban a közoktatásügyi miniszter rendeletben tiltotta meg, hogy az akadémiain kívül más helyesírási szabályzatot vagy szótárt használjanak az iskolákban. (A tiltásra az 1931 és 1946 között kiadott akadémiai szabályzatok is felhívták a figyelmet.) Azonban a tiltás ellenére újabb magánkiadványok láttak napvilágot (a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők szerző nélküli munkája vagy Busák Béla, illetve Kiss József műve), amelyek ráadásul terjedelmes szójegyzékeket is közöltek (igaz, a helyesírásuk sokszor nem volt következetes). Az akadémia felismerte a helyesírási szótárak jelentőségét, Nagy J. Béla el is készített egy Tüzetes magyar helyesírási szótárt, ám annak anyaga Budapest ostromakor megsemmisült. Így jelentősebb terjedelmű szójegyzéket először az AkH. 1950. közölt. (Az AkH. 1922. után 1923-ban, 1927-ben, 1931-ben, 1936-ban, 1937-ben és 1938-ban jelent meg új akadémiai szabályzat, némelyik több lenyomatban is.)

A II. világháborút követő társadalmi átalakulás, a szélesebb tömegek bekapcsolódása az írásgyakorlatba magával hozta egy átfogóbb helyesírási reform igényét is. Az Akadémia immár nem a saját belügyének, hanem az egész nemzeti művelődés közügyének tekintette a helyesírás kérdését, így azzal 1949-től kezdve egy kibővített, tizennégy fős albizottság foglalkozott. Mivel a reformok átgondolására több idő kellett volna, egy új szabályzat kiadása azonban sürgetővé vált, az AkH. 1950. még a régi elveken alapulva, ám átdolgozott és bővített kiadásban látott napvilágot (a bővítés egyik eleme az orosz szavak és nevek átírásának kérdésköre volt). A feszített munkatempó miatt sok következetlenség és hiba maradt a műben, így ahhoz külön hibajegyzéket kellett csatolni.

Az AkH. 1950. megjelentetése után a – menet közben főbizottsággá átszervezett – kollektíva tovább dolgozott a leendő tizedik, „reformkiadáson”, viszont az elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez a mű sem hoz majd átütő változást a helyesírás rendszerébe (bár több pontjában teljesen vagy részlegesen megváltoztatta a korábbi írásmódot). Az AkH. 1954. így is határkőnek tekinthető az akadémiai helyesírás történetében: Egyrészt ez az első olyan szabályzat, amelyben közvélemény-kutatással (kiadóktól, nyomdáktól, pedagógusoktól stb.) szerzett adatokra és javaslatokra is támaszkodtak a szabályalkotók, másrészt ez a szabályzat végre elhozta a magyar helyesírás régóta várt egységét. használata minden sajtótermékre nézve kötelezővé vált. Terjedelme is jóval nagyobb volt az elődeinél: a szabályokat 438 pontba szedve közölte, szótára pedig mintegy 25000 szóból állt. Fontosságának megfelelő volt a terjesztése is: kétszázezer példányban jelent meg.

Ami új az AkH. 1954.-ben, az egyfelől a régi elvek következetes alkalmazásának eredménye (például ilyen az, hogy az addig ajánlott edzzük vagy Aranynyal alak helyett az eddzük és Arannyal vált helyessé), másfelől a korábbi kiadványokból kimaradt kérdések, illetve az újabb nyelvfejlődés miatt fölvetődött írásproblémák rendezéséből következett. A szabályzatban hangsúlyosan jelent meg az a követelmény, hogy az átlagos nyelvérzéket kell alapul venni, így több helyen szakított a hagyományos latinos műveltség szempontjaival. Ilyen például a görög betűs nevek kiejtés szerinti átírása (Odüsszeusz az Odysseus helyett); az idegen szavak elválasztása az összetétel (kilo-gramm) vagy a szótagolás (demok-rácia) szerint, attól függően, hogy az átlagember érzi-e a szó eredetileg összetett voltát, vagy sem; illetve a mérsékelt különírás tendenciája (például ekkor válik egységessé az utcanevek írása: Király utca) vagy a nagybetűk használatának szűkülése. Újdonság az -i képzős melléknevek megváltozott helyesírása az alapforma rekonstruálhatóságának megtartásával (Kossuth Lajos-i, Veszprém megyei, Király utcai), a földrajzi nevek különféle típusainak a kialakítása (Magyarország, Széchenyi-hegy, Egyesült Királyság), illetve a nagykötőjel bevezetése. Ugyanakkor több esetben győz a hagyomány az újítás felett: a fellángoló viták ellenére megmarad az ly; illetve a dz és a dzs elválasztásának következetlenségei (mássalhangzó előtt egyeshangként: lán-dzsa, két magánhangzó között még hangkapcsolatként: bod-za formában kell elválasztani) egy átmeneti állapotról tanúskodnak.

Felhasznált irodalom:

Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 781–788.

Pásztor Emil 2000. Mihez képest 11. kiadású a helyesírási szabályzatunk? Magyar Nyelvőr 124/1. 140. (http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1241/124119.htm)

Szemere Gyula 1974. Az akadémiai helyesírás története. Budapest, Akadémiai Kiadó.

2019. 12. 20.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma az úgynevezett nyomdai helyesírásról ejtünk szót Tegnap megállapítottuk, hogy az 1922-ben kiadott szabályzat az Akadémia várakozásával ellentétben nem tudott egységet teremteni a helyesírásban. Ennek egyik oka a nyomdák eltérő gyakorlata, a másik pedig a különféle helyesírási magánkiadványok negatív hatása volt.

Ami a nyomdákat, illetve a sajtót illeti: Rájuk nézve nem volt kötelező az AkH. 1922. alkalmazása, így minden lap azt a helyesírást (iskolai, akadémiai, latinos, rövid, házi stb.) alkalmazta, amelyiket jónak látta. Ennek a sokféleségnek a felszámolására határozta el Az Est szerkesztősége, hogy három napilap (Az Est, Pesti Napló, Magyarország), továbbá az Athenaeum és a nyomdái számára egységes helyesírást dolgoz ki. Ezzel a munkával Balassa Józsefet, a Magyar Nyelvőr akkori szerkesztőjét bízták meg, aki 1922-ben (még az AkH. 1922. megjelenése előtt) kiadta A magyar helyesírás szabályai, szójegyzékkel című művet, amely az Iskolai helyesíráson alapult, de több helyen eltért tőle (az ahoz, kevésbé, fentartás, én miattam formákat ajánlotta, a dzs helyett pedig ds-t).

Az Est-lapok használatára készült (közforgalomba nem került) szabályzatra épült az egységes nyomdai helyesírás, amelyet szintén 1922-ben kezdett előkészíteni a Budapesti Korrektorok és Revizorok Köre által felállított bizottság. A munka lassan haladt, de Balassa József 1928-ban elvállalta a befejezését, és 1929-ben megjelent Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai (NyomdH.), amely a helyesírási és tipográfiai tudnivalók mellett egy mintegy 40000 szavas szótárt is tartalmazott. A NyomdH. ugyan Balassa szerint nem sokban tért el az AkH. 1922.-től, Nagy J. Béla vizsgálatai szerint azonban mégsem jelentéktelen a különbség a két szabályzat között, nemcsak egyes szavak írásmódjában, hanem az elveket tekintve sem (l. számos szókapcsolat egybeíratását vagy az idegen szavak magyaros írását), bár valóban közeledett is az akadémiai szabályozáshoz (ilyen a dzs, illetve az ahhoz, fenntartás formák elfogadását). A NyomdH. viszont önmagával is többször ellentmondásba került: egy-egy szó a különböző címszavaknál más-más alakban fordult elő.

Ám mivel a nyomdászokon kívül mások is követték a szabályait, közvetve és közvetlenül is hatott a későbbi akadémiai szabályozásra. Közvetve azzal, hogy felhívta a figyelmet egy bő szójegyzék fontosságára; közvetve pedig néhány helyesírási újításával, ezek például: a kétjegyű mássalhangzók egyszerűsített kettőzése a családnevek toldalékos alakjaiban is (Arannyal), az utca szó különírása a tulajdonnévtől, számos idegen szó magyaros írásmódja.

Felhasznált irodalom: Szemere Gyula 1974. Az akadémiai helyesírás története. Budapest, Akadémiai Kiadó.

2019. 12. 19.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma a XX. század elejének helyesírási törekvéseit és szabályozását tekintjük át röviden. Amint arról tegnap írtunk, 1903-tól, a Simonyi Zsigmond-féle Iskolai helyesírás (IskH.) megjelenésétől kezdve két hivatalos szabályzat irányította a magyar írásgyakorlatot. Az Akadémia kezdetben közömbösen viszonyult az IskH.-nak az írásbeliségre gyakorolt hatásához, és még a következő akadémiai szabályzat (AkH. 1902.) előírásait is „főleg a saját kiadványaiban” akarta érvényesíteni. 1908-ban azonban állást kellett foglalnia, mert ekkor az Országos Törvénytár szerkesztője arra kért felhatalmazást a belügyminisztériumtól, hogy a törvények szövegét az IskH. szabályai szerint nyomtathassa ki, illetve kérte, hogy minisztertanácsi határozat rendelje el ennek a szabályzatnak a használatát minden hivatalban. Ezt a kérést – igen pikáns módon – az Akadémiának is véleményeznie kellett, és itt úgy határoztak, hogy megkezdik egy kompromisszumos helyesírási szabályzat kidolgozását.

1911-ben megalakult egy négytagú helyesírási bizottság (Szinnyei József, Tolnai Vilmos, Szily Kálmán és Négyesy László), amely 1912-ben el is készült egy javaslattal, amelybe az IskH. minden lényeges újítását fölvették (az idegen szavak írásszabályait kivéve), majd ezt 1915-ben újabb változatban terjesztették elő, de új szabályzat ekkor még mindig nem készült. 1921-ben a bizottság újranyomtatta az 1915-ös javaslatát, és azt 1922 májusában az Akadémia elé terjesztette, amely ekkor némi vita után azt el is fogadta. Az így megjelentetett az AkH. 1922.-t miniszteri rendelet tette kötelezővé az iskolákban. Mivel az AkH. 1922. átvette az IskH. legfontosabb újításait, a bevezetése nem okozott különösebb fennakadást az iskolákban, bár néhány kettősség (ezelőtt – e nélkül, arannyal – Aranynyal stb. párok) kodifikálásával az addiginál kissé nehezebbé tette a helyesírást.

Az AkH. 1922.-t, a mai helyesírási szabályzat ősét – ettől számítjuk 12. kiadásnak a jelenleg érvényben lévőt – abban a reményben adta ki az Akadémia, hogy megteremti vele a magyar írásgyakorlat egységét. Hogy ez az egység miért nem valósult meg, arról holnap szólunk majd.

Felhasznált irodalom:

Pásztor Emil 2000. Mihez képest 11. kiadású a helyesírási szabályzatunk? Magyar Nyelvőr 124/1. 140. (http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1241/124119.htm)

Szemere Gyula 1974. Az akadémiai helyesírás története. Budapest, Akadémiai Kiadó.

2019. 12. 18.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma az 1903-ban megjelent Iskolai helyesírásról (IskH.) ejtünk szót. Mivel a XIX. század második felében az Akadémia nem tett eleget a helyesírási reformtörekvéseknek, nagy lett a különbség a hétköznapok írásgyakorlata és a szabályosnak tekintett formák között. Ez leginkább az oktatásban okozott problémát. Ezért 1899-ben a Budapesti Népnevelők Egyesülete kérvényt írt Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternek, amelyben egy korszerű helyesírási szabályozás elkészültét sürgette. A kultuszminiszter megbízta Simonyi Zsigmondot egy rövid és könnyen érthető iskolai helyesírás kidolgozásával. Végül az Országos Közoktatási Tanács Simonyinak az 1891-es javaslatait (l. tegnapi bejegyzésünkben) „majdnem változatlanul s majdnem egyhangúlag” elfogadta. Az új, a tanításban és a tankönyvekben kötelezővé tett szabályzat 1903-ban látott napvilágot, így innentől kezdve két, egymással több kérdésben (a c hang jelölése, a kétjegyű betűk kettőztetése, az idegen szavak és nevek írásmódja, illetve bizonyos egybe- és különírási kérdések) szembenálló hivatalos szabályzat irányította a magyar írásgyakorlatot. Mivel a fiatal nemzedék az iskolai helyesírást sajátította el a tanulmányai során, így ez később szükségszerűen győzedelmeskedett a konzervatív akadémiai szabályozás fölött. Hogy ez mikor és hogyan történt, arról holnap lesz szó.

Felhasznált irodalom:

Szathmári István 2007. Simonyi és helyesírásunk. Magyar Nyelvőr 131/3. 265–270. (http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1313/131301.pdf)

Szemere Gyula 1974. Az akadémiai helyesírás története. Budapest, Akadémiai Kiadó.

2019. 12. 17.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma a XIX. század második felének helyesírási reformkísérleteit és újabb akadémiai szabályzatait tekintjük át.

Az első, 1832-es szabályzatot (a továbbiakban a szokásos AkH. rövidítéssel és évszámmal jelöljük az egyes kiadásokat) 1834-ben, 1838-ban, 1840-ben, 1841-ben, 1843-ban, 1844-ben, 1847-ben , 1851-ben és 1853-ban követte újabb, a szabályokat tekintve szinte változatlan kiadás. Ezeket még mindig belső használatra, az Akadémiai tagjainak számára szánták, ám a szabályok szélesebb rétegek írásgyakorlatára is hatással voltak. Ám az 1850-es évektől kezdve egyre gyakrabban merült fel egy átfogó helyesírási reform igénye (a fő igények: a hiányjel elhagyása, a cz írása helyett c, a kétjegyű betűk egyszerűsített kettőzése a ragos alakokban is), de a javaslatokat az Akadémia elutasította. Az AkH. 1876. például még húsz évvel később is a cz-t pártolta, és a következő kiadvány, az AkH. 1879. (A magyar helyesírás elvei és szabályai címen) sem juttatta nyugvópontra a helyesírási vitákat.

Az Akadémia által kiadott nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr szerkesztője, Szarvas Gábor azonban síkra szállt a helyesírás egyszerűsítéséért, így lapjában 1888-tól – többek között – c-t írtak a cz helyett, és a kétjegyű betűket egyszerűsítve kettőzték a toldalékos formákban is. A Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Hírlap már 1881-ben bevezette ezeket az egyszerűsítéseket, sőt az idegen szavakat és neveket is magyarosan írta, és ez erősen hatott az olvasótábor helyesírására is, a társadalmi megosztottság tehát tovább nőtt.

Simonyi Zsigmond 1891-ben négy „módosítvány” elfogadását javasolta (c a cz helyett, a kétjegyű betűk egyszerűsített kettőzése, az idegen szavak és nevek tágabb körének magyaros írásmódja, a vonatkozó névmások és névmási határozószók [aki, ami stb.] egybeírása), amelyeket érdemben 1893-tól tárgyalt az Akadémia, ám az 1901-es AkH.-ba (A magyar helyesírás szabályai) egy sem került be a ezek közül. Ez újabb töréshez vezetett a helyesírásban, amelyről holnap ejtünk szót.

Felhasznált irodalom:

Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 697–709.

Szemere Gyula 1974. Az akadémiai helyesírás története. Budapest, Akadémiai Kiadó.

2019. 12. 16.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma az első akadémiai helyesírási szabályzatról ejtünk néhány szót. Az Akadémia egyik első feladatának a helyesírásra és a toldalékolásra vonatkozó szabályok kidolgozását tartotta, és – elsősorban Vörösmarty Mihály, illetve Toldy (Schedel) Ferenc tollából kikerülve – 1832-ben meg is jelentette a Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai című rövid munkát, amelyből a helyesírásra vonatkozó rész csak mintegy 5-6 lap terjedelmű. A szabályok rugalmasak voltak, nem részletekbe menők, és nem is általános érvényűek, csak az akadémiai kiadványok számára kívántak mérvadóak lenni. Ám mivel eddigre a nagyobb viták nyugvópontra jutottak (győzött a jottizmus, illetve a c és cs hangok cz és cs jelölése), e szabályok és alapelvek tágabb körben is kedvező fogadtatásra találtak.

A hangjelölést tekintve az ábécében 38 betűt soroltak fel (a cz kivételével mind a mai jelölésnek megfelelő), de felvetették annak lehetőségét, hogy a kétjegyű betűket idővel valamilyen egyjegyű betűk válthatnák fel. A dz-t és a ds-t betűkapcsolatnak tekintették, így az ábécébe sem vették fel. A kétjegyű betűket egy morfémán belül egyszerűsítve kettőztették (asszony), a szótő és a toldalék határán azonban megtartották a teljes formát (veszszen). Ezzel egyébként hosszú időre visszavetették a toldalékos alakok egyszerűsített írásának már régen előrehaladt folyamatát.

Az idegen szavakat az addig kialakult gyakorlatnak megfelelően íratták: a meghonosodott szavakat magyarul, a tudományos szakszavakat latinul. A régies írású családneveket megtartották eredeti formájukban (bár voltak törekvések a modernizálásra).

A jottizmus győzelmét ez a szabályzat szentesítette, a szóelemző elv egyértelműen érvényesült: a szüljön, tarts stb. formákat tartották helyesnek.

Az írásjelekkel eléggé mostohán bántak, csak a hiányjelet és a pontot említették meg; az előbbit minden korábbi szerepében megtartották (a’ barát, ház’ ura stb.). Nagy kezdőbetűvel csak a tulajdonneveket, a megszólításokat, illetve a mondat- vagy szövegkezdő szavakat íratták. Elsőként foglalták szabályba, hogy a tulajdonnevek -i képzős közszói származékai kisbetűvel írandók.

Az elválasztást a szótagolásra építették (pl. em-ber, vesz-szen, asz-szony), ez alól csak az összetett szavak kivételek (kard-él stb.).

A rengeteg problémát okozó egybe- és különírási kérdéseket nyitva hagyták, és ahol hoztak is szabályt, az is meglehetősen rugalmas: Arra jutottak, hogy az összetett szavak kötőjellel írandók (öröm-dal stb.), de a legtöbb esetben anélkül is helyesek. A kötőjel viszont kötelező az -e kérdőszócska előtt (ember-e?), így megkülönböztethető a birtokos személyjeltől (embere).

Összességében – Fábián Pál szavaival élve – elmondható, hogy az 1832-es szabályzat volt az a kristályosító részecske, amely elindította a kristályosodást a korának telített helyesírási oldatában.

Felhasznált irodalom:

Fábián Pál 1967. Az akadémiai helyesírás előzményei. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 697–709.

2019. 12. 15.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma folytatjuk a tegnap megkezdett ismertetést a XVIII–XIX. század fordulójának nagy helyesírási vitájáról, a jottista-ipszilonista háborúról. Tegnap e vita utolsó, több száz éves ellentéteket lezáró szakaszának időrendjét tekintettük át, ma pedig az elméleti hátteret, a két tábor érveit és ellenérveit ismertetjük röviden.

A vita magva helyesírásunk két alappillérének, a kiejtés elvének és a szóelemzés elvének az ütközése egy sajátos morfematikai helyzetben. A két elv küzdelme már az ómagyar kortól jelen van; a magyar írásbeliség első századaira inkább a kiejtés elvének érvényesülése volt a jellemző, majd a későbbi korokban felerősödött az igény a szótő és a toldalékok határának érzékeltetésére olyan kritikus esetben is, amelyekben a szóelemek határán hasonulások és összeolvadások jönnek létre. Ezek a kritikus esetek a t, d, n, l, illetve a ty, gy, ny, ly végű igék és névszók j hangalakú vagy j elemmel kezdődő toldalékos formái, vagyis:

– az igéknél a határozott ragozás j-s ragú alakjai (látja, hagyja stb.);

– szintén az igéknél a felszólító mód -j jelével ellátott alakok (folyjon stb.);

– a névszóknál az egyes és a többes szám harmadik személyű birtokos személyjel j-s változataival alkotott alakok (kabátja, atyjuk stb.).

A vitában előkerülő érvek és ellenérvek a következő kérdésekhez kapcsolhatók:

1. A toldalékot tekintve: A j elem etimologikus-e, azaz a j eredetileg is a toldalékmorféma része-e? A jottista Révai Miklós szerint igen, így a j írásban is feltüntetendő. Az ipszilonisták vezére Verseghy Ferenc viszont úgy vélte, hogy a j csak utólag, mai megfogalmazással élve hiátustöltő (két magánhangzó közé ékelődő) hangként került be a morfémába, így írásban nem kell tekintettel lenni rá. A dolog pikantériája, hogy ebben a kérdésben a nyelvtörténet mai állása szerint Verseghynek van igaza (aki leíró nyelvészként itt elveti a leíró helyesírási szempontot); leíró szempontból azonban a j a toldalék része, így Révai szemlélete a helyes (aki viszont nyelvtörténészként éppen a történeti szempontot tekinti itt hátrányosnak).

2. A tövet tekintve: A toldalékolásnál megmarad-e a tőre jellemző hangalak? A jottisták egyértelmű válasza erre az, hogy a tő saját hangalakja érintetlen marad a toldalékolásnál, a morfémák világosan elkülöníthetők egymástól (lát + juk = látjuk, hagy + jon = hagyjon, pad + ja = padja stb.). Az ipszilonisták ezzel szemben többször kerülnek ellentmondásba saját magukkal, így újabb és újabb jelölésmódokat igyekeznek kitalálni (láttya = lát + tya?, addya = ad + dya?, módgya = mód + gya? stb.). A morfematikai tagolás náluk tehát sem a tő, sem a toldalék oldaláról nem valósul meg maradéktalanul.

3. Fontos megvizsgálni azt is, hogy megvalósítható-e a kiejtés és az írás egysége a javasolt alakok segítségével. Mindkét tábor erre törekszik, de ellentétes irányból közelítik meg a kérdést: Verseghy jelszava: „Írjunk úgy, ahogyan beszélünk!”, Révaié pedig ez: „Beszéljünk úgy, ahogyan írunk!”. Teljes mértékben azonban egyik követelménynek sem lehet megfelelni; az írás és a beszéd sosem tudja egymást teljesen lefedni. Kérdés, hogy a kiejtés vagy az írás az elsődleges-e; és ez további kérdéseket vet föl (a nyelvjárások és más belső nyelvváltozatok eltéréseitől kezdve a korban még szinte egységesülni sem kezdő köznyelv mibenlétén át a nyelvtörténeti változások hatásaiig).

4. Kérdés továbbá, hogy a javasolt alakok beleilleszkednek-e a magyar helyesírási hagyományba. Az ipszilonisták arra hivatkoznak, hogy a régi nyelvemlékekben gyakoribbak a kiejtés elvének megfelelő alakok, és ebben igazat is kell adnunk nekik, hiába sorol fel Révai is sok pontos nyelvtörténeti adatot a szóelemzés elvének érvényesülésére.

5. Egyéb, a nyelven és a nyelvészeten túlmutató szempontok, például a felekezeti és/vagy területi eltérések (a tiszántúli, inkább református szerzők nagyobb arányban jottisták, a dunántúli, inkább katolikusok pedig ipszilonisták), illetve a „hazafiság/hazafiatlanság” kérdése is megjelenik a vitában.

A vita végül a jottisták győzelmével zárul, az ő gyakorlatukat szentesíti az első akadémiai helyesírási szabályzat is. A győzelemben fontos szerepe van Kazinczy tekintélyének, a pesti egyetemnek, illetve annak a ténynek, hogy – felekezeti hovatartozástól függetlenül – egyre többen követik a jottizmust, amely egyszerűbb, rövidebb és egységesebb megoldást kínál a kritikus esetekre, továbbá híven tükrözi a legjellegzetesebb kapcsolódási típusokat a magyar nyelv morfológiai rendszerében.

Felhasznált irodalom:

Fábián Pál 1967. Az akadémiai helyesírás előzményei. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 697–709.

2019. 12. 14.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma (és holnap) a XVIII–XIX. század fordulójának nagy helyesírási vitájával a jottista-ipszilonista háborúval foglalkozunk. Most e vita utolsó, kétszáz éves ellentéteket lezáró szakaszának időrendjét tekintjük át, holnap pedig az elméleti hátteret, a két tábor érveit és ellenérveit ismertetjük röviden.

Fábián Pál (1967) szerint ezek az évszámok, illetve az ekkor megjelent művek jelentik a vita főbb fordulópontjait:

1793: Verseghy Ferenc helyteleníti a jottista írásmódot (Prolodium).

1795: Révai Miklós bírálja Verseghy Prolodiumát, és a jottizmus mellett száll síkra; ugyanebben az évben a Debreceni Grammatika is határozottan elítéli az ipszilonizmust.

1800: Baróti Szabó Dávid az y-t védi, bár kezdetben a jottizmus híve volt (Orthographia- és Grammatica-béli észre-vételek).

1805: Verseghy ismét támadja a jottizmust (Ungarische Sprachlehre; Tiszta Magyarság).

1806: Révai saját neve és álnév (Fényfalvi Kardos Adrián) alatt is támadja Verseghyt és az ipszilonizmust (Elaboratior Grammatica Hungarica; Verseghy Ferentznek megtsalatkozott illetlen motskolódásai a’ Tiszta Magyarságban).

1808: Pápay Sámuel az ipszilonista írásmód igazát bizonyítja (A’ Magyar Literatúra esmérete).

1808: Czinke Ferenc, a budai egyetem magyar nyelv és irodalom professzora – akinél Vörösmarty is tanult – egyetemi székfoglalójában a jottizmus mellett tesz hitet (Beszéd a magyar nyelv ügyében).

1816–1818: Verseghy utolsó műveinek megjelenési szakasza, mindben az ipszilonista érvek felsorakoztatásával (Epitome…, Analiticae…, Magyar Ortografia…, Magyar Grammatika…, Felelet).

1817: Kassai József a jottizmus igazát fejtegeti (Magyar Nyelvtanító Könyv).

1821: Kiadják a Nemzeti Múzeum 1817-ben feltett kérdéseire beérkezett pályamunkákat, amelyek mind a jottizmust képviselik (Kolmár József: Próbatétel…; Gáti István: Elmélkedés…; Georch Illés: A’ magyar helyes írás’ fő rendszabásairól).

1821: Vörösmarty Mihály megírja az Y-háborút, egy tréfás színművet, amelyben a jottizmus mellé áll.

1826: Téti Takács József az ipszilonista álláspont érveit fejtegeti a Tudományos Gyűjtemény hasábjain.

1832: Megjelenik az első akadémiai helyesírási szabályzat, amely a jottizmus mellett dönt (Magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai)

Felhasznált irodalom: Fábián Pál 1967. Az akadémiai helyesírás előzményei. Budapest, Akadémiai Kiadó.

2019. 12. 13.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma Vályi Andrásról, a pesti egyetem első, hivatalosan kinevezett egyetemi magyartanáráról, az első magyar nyelvdidaktikai munka (a latin és német nyelven, szerző nélkül megjelent Alapvonalak…, 1792) és az első (kéziratban maradt) pedagógiai grammatika (A’ magyar nyelvnek grammatikája, 1798) szerzőjéről emlékezünk meg.

Vályi szerint a magyar helyesírás teljes mértékben a kiejtésen alapul, így szerinte aki az egyes hangokat és mondatokat helyesen tudja kiejteni, az némi gyakorlással hamarosan olvasni is megtanul. Ezzel a kijelentésével azonban elsősorban kedvet szeretett volna csinálni a nem magyar ajkú tanulókban a magyar nyelvhez. Pedagógiai grammatikája nem tudományos igényű volt, hanem a nyelvtanulást, illetve -tanítást célszerűen, leegyszerűsítően segítő célzatú.

Ábécéjében szerepeltette az ö-t és az ü-t, valamint a kétjegyű mássalhangzókat, kihagyta viszont a hosszú magánhangzókat. A zárt ë jelölésére a ferde ékezetes è-t javasolta; a dzs-t viszont a mai módon jelölte.

Az elválasztással kapcsolatban érdekes lehet, hogy Vályi a latinban a szó közepén is elválaszthatatlan mássalhangzó-csoportokat a magyarban is elválaszthatatlannak gondolta, így a tem-plom, os-trom stb. megoldást javasolta. A képzett szavak esetében azonban a ma is helyes formát: különb-ség, szent-ség. Az összetett szavakat szintén a mai eljárás szerint választatta el: test-vér, birs-alma stb.

Felhasznált irodalom:

Éder Zoltán 1999. Vályi András, a magyar nyelv tanára. Túl a Dunatájon. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó. Budapest. 86–96. (https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/tul-dunatajon-elzo/ch03s05.html)

Fábián Pál 1967. Az akadémiai helyesírás előzményei. Budapest, Akadémiai Kiadó.

2019. 12. 12.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma a Debreceni Grammatika (1795) címen ismertté vált, a Hadi és Más Nevezetes Történetek című lap nyelvtanírói pályázatának bírálói által készített munka helyesírási vonatkozásaiból szemelgetünk. E mű nagyrészt Földi János pályamunkáján alapul, de azt több helyen jelentősen módosították a bírálók. A kor színvonalához képest egészen kiváló munkát írtak, amely igen részletesen tárgyalta a helyesírást és a hangokat, a szófajokat és a morfológiát, illetve a mondattant, továbbá függelékben közölte például a nyelvtudomány latin–magyar szakszavainak jegyzékét.

A hangtant tekintve – Földitől eltérően – itt már kezdett elválni a betű és a hang fogalma; a szerzők kimondták, hogy a magyarban nem a betűk, hanem a hangok száma a nagyobb a latinhoz képest. Ennek megfelelően viszont csak a latin alapbetűket tartották a magyar ábécé részeinek, onnan kizárták a mellékjeles és a kétjegyű betűket. Az ö és az ü esete a kor átmeneti felfogását tükrözte: már nem tekintették diftongusnak (kettőshangzónak), az ábécébe viszont mégsem vették fel ezeket. A hosszú ő-t és ű-t tekintve viszont már a mai jeleket tartották helyesnek. A c hangot tz-vel, a cs-t ts-sel, a zs-t ’s-sel jelölték. A szerzők a szóelemző jottista irányzat hívei voltak, viszont tartottak az ly-nak a térhódításától a j kárára, hiszen külön figyelmeztettek a pennálya, írlya stb. formák helytelenségére. A kétjegyű betűket Gyarmathival egyező módon különféleképpen kettőztették.

Az egyéb helyesírási kérdéseket tekintve érdekes lehet megemlíteni, hogy a nyelvtanok közül a Debreceni Grammatika mondta ki egyedül szabályként (bár a kor tudományos szövegeiben gyakori volt), hogy a terminus technicusokat, szakkifejezéseket nagybetűvel kell kezdeni. Az egybe-, illetve különírás tárgyalásakor már ekkor felismerték, hogy az alaki jelölhetőséget vagy jelölhetetlenséget, illetve a jelöltséget vagy jelöletlenül hagyást és ezek helyesírásra gyakorolt hatását figyelembe kell venni; a szerzők erre az elvre alapozták a tárgyas, határozós és jelzős összetételek, illetve szószerkezetek írását.

Felhasznált irodalom:

Fábián Pál 1967. Az akadémiai helyesírás előzményei. Budapest, Akadémiai Kiadó.

2019. 12. 11.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma a leginkább a magyar nyelv finnugor rokonságának bizonyításáról ismert orvos, nyelvész, Gyarmathi Sámuel Okoskodva tanító magyar nyelvmester (1794) című munkájának helyesírási felfogását ismertetjük. Gyarmathi – Földi Jánoshoz hasonlóan – a Hadi és Más Nevezetes Történetek című lap pályázatára adta be nyelvtanát, amelynek nagy része azonban már korábban készen volt. A pályázaton ugyan nem nyert, ám a művét az erdélyi országgyűlés támogatásával kiadták.

Gyarmati rendszeres, racionalista szemléletű nyelvtan megírására vállalkozott; ő írta az első magyar mondattant a teljesség igényével. Ő volt az első, aki teljes egészében magyar nyelvű terminológiát használt; az indulatszó szakkifejezést neki köszönhetjük.

A helyesírásban elsősorban a kiejtés elvét tartotta fontosnak, sőt, nemzeti büszkeségnek; ennek révén könnyűnek tartotta a magyar helyesírást, legalábbis a némethez vagy a franciához képest mindenképpen. A magánhangzók ékezeteit az írásjelek között tárgyalta, de a hosszú magánhangzókat is a magyar ábécé részének tartotta, ami abban a korban még messze nem volt általános. A zs hangot igen egyéni módon ds-sel jelölte. Az y-nak i-ként való használatát nem tartotta helyesnek, még a tulajdonnevekben sem; a saját nevét is következetesen i-vel írta. A kétjegyű mássalhangzók helyett mellékjeles betűket kívánt volna bevezetni, de addig is a hosszú kétjegyű betűk kettőzését így javasolta: lly, nny, tty, ttz, tts, gygy, szsz. A hasonulások közül csak a teljes hasonulást tárgyalta (emberrel); az az, ez névmás toldalékolásának esetében a hiányjeles megoldást tartotta követendőnek (a’nak). Az igekötőket kötőjellel kapcsolta az igékhez, akár az ige előtt, akár utána állnak. A közkeletű idegen szavakat (és az idegen eredetű keresztneveket) magyarosan íratta. Az elválasztásban a szóelemek szerinti tagolást javasolta (pl. nyomtat-ásban, iszony-odik).

Felhasznált irodalom:

Fábián Pál 1967. Az akadémiai helyesírás előzményei. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Gulya János 1978. Gyarmathi Sámuel. A múlt magyar tudósai. VIII. Budapest, Akadémiai Kiadó. (https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MuMaTu-a-mult-magyar-tudosai-1/gyarmathi-samuel-1E12/)

2019. 12. 10.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma a napjainkban nemigen ismert, ám több területen (nyelvtan, verstan, növény- és állattani szaknyelv) is maradandót alkotó hajdúhadházi orvos, Földi János helyesírási nézeteit vázoljuk fel. Földi helyesírás-felfogását az 1790-ben írt Magyar nyelvkönyv avagy grammatika című munkájában foglalta össze, amely az első átfogó magyar nyelvű nyelvtan volt, és amelyet a Hadi és Más Nevezetes Történetek című lap nyelvtanírói pályázatára készített (és nyert is vele; művét azonban mégsem adták ki, arra csak 1912-ben került sor). Földire hárult a feladat, hogy a magyar nyelvtani szakszókincset megalkossa, és ebben is eléggé sikeres lett, mert szakszavainak mintegy fele ma is használatos (pl. magánhangzó, írásjel, helyesírás, zárójel, köznév).

A grammatika első, hang- és alaktannal foglalkozó részének elején Földi a betűk és a hangok tulajdonságait írta le (ő még mindkét fogalmat betűnek hívja). Megállapította, hogy a latinból hiányzó (palatális) mássalhangzókat kettős betűkkel, a magánhangzókat pedig mellékjelekkel kell jelölni. A cz/tz helyett elegendőnek találta az egyszerű c betűt is, de számára mindenképp az egységes megoldás volt a legfontosabb, el tudta volna fogadni a cz jelölést is. A zs jelölésére a ’s jelkombinációt ajánlotta. A dz-ről és a dzs-ről úgy vélte, hogy azok nem önálló hangok (és ezt a véleményét sok mai fonológus is osztja). A hosszú kétjegyű mássalhangzók esetében a ma is használt csonkított kettőzés híve volt (pl. nny, ssz). Fontosnak tartotta a magánhangzók hosszúságának a jelölését, azzal érvelve, hogy a hosszú magánhangzók gyakran minőségileg is különböznek rövid párjuktól. A hosszú ő és ű jelölésére az addigi bonyolult jelek helyett a ma is használt kettős vesszőt javasolta.

A helyesírással foglalkozó részben Földi először fogalmazta meg azt a három alapelvet, amely máig meghatározza helyesírásunkat: a kiejtés, a szóelemzés, illetve a hagyomány elvét (de fellelhető nála a negyedik, az egyszerűsítés elve is). Több részletkérdést is tárgyalt, például a nagybetűk (nála: öregbetűk), az ly, valamint az írásjelek használatát, az ejtésbeli (és ennek nyomán írásbeli) nyelvjárási különbségeket, a tőhangváltozásokat és hasonulásokat.

Munkájával (amely az úgynevezett Debreceni grammatika révén a kortársakra is hatott) Földi fontos szerepet játszott abban, hogy magyar nyelv alkalmassá lett a tudományok tanítására és művelésére.

Felhasznált irodalom: É. Kiss Katalin 2007. Földi János, a nyelvész. Magyar Nyelvőr 131/1. 17–28. (http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1311/131102.pdf)

2019. 12. 09.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma a tegnap bemutatott Misztótfalusi Kis Miklós tanítványának és követőjének, Tsétsi Jánosnak a helyesírási gyakorlatát ismertetjük. Tsétsi nyelvművelő szándékú, Observationes Orthographico-Grammaticae (Helyesírási és nyelvtani megjegyzések, 1708) című munkájában foglalta össze az elveit. Tsétsi a munkálatok közben meghalt, így a Pápai Páriz Ferenc szótárát – amelynek sajtó alá rendezésében Tsétsi is részt vett – nyomtató Brewer (ejtsd: Brajer) János a szótárhoz csatolta ezt a munkát. Pápai Páriz szótárának későbbi kiadásai így tehát Tsétsi helyesírási nézeteit is terjesztették.

Művében igen fontos részt tesz ki a hangjelölés kérdése. Legnagyobbrészt a protestáns hagyományt, azon belül pedig Misztótfalusi rendszerét alkalmazta, de voltak újításai is: a magyarban a dz és a dzs hangokat ő jelölte először (dz és ds betűkapcsolatokkal), és nála vált teljes körűvé a magánhangzók rövid-hosszú szembenállásának jelölése (igaz, az általa javasolt ékezetek helyett másikat használt a nyomda).

A szóelemző elvet észszerűen alkalmazta (példái: mondja, erősen, a’ tenger stb.), a túlkapásokat kerülte (például a bőv forma helyett a bő alakot javasolta).

Tsétsinek köszönhető, hogy egy olyan helyesírási rendszer kezdett elterjedni, amelyre a hangjelölési rendszer kiforrottsága és a szóelemző elvnek a következetes (ám nem túlzásba vitt) alkalmazása volt a jellemző.

Felhasznált irodalom: Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 579–595.

2019. 12. 08.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma a Károli-biblia javított változatát saját erejéből kiadó (Amszterdam, 1685) Misztótfalusi Kis Miklós helyesírási munkásságát foglaljuk össze.

Misztótfalusi az Apologia Bibliorum (Védőbeszéd Bibliája mellett, 1697) című munkájában, különösen annak a Ratiocinatio de Orthographia… (Számvetés a helyesírás kérdéseiről) című fejezetében fogalmazta meg a helyesírási nézeteit. Ezek közül a legfontosabb – Geleji Katona Istvánéhoz hasonlóan – a szóelemző elv tudatos vallása. Misztótfalusi példákkal igazolta, hogy az írás gyakran eltér a kiejtéstől (például a mondja, látjuk, kardja szavakban; sőt azt is megfigyelte, hogy a k és g előtt n-nek írt betű valójában nem az n hangot jelöli). Geleji Katonát követte a hiányjeles névelőt (a’ barát) és a közkeletű idegen szavak magyaros írását (prédikál) tekintve is. Abban viszont eltért az elődjétől, hogy ő például az emberrel formát tartja követendőnek; az összetett szavak esetében az egybeírást, a hátravetett igekötők esetében pedig a kötőjelezést javasolta.

Hangjelölésében a protestáns hagyományt követte; a c és a cs hangot ő már tz-vel, illetve ts-sel jelölte.

Felhasznált irodalom: Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 579–595.

2019. 12. 07.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma Geleji Katona Istvánnak a Magyar Grammatikatska című művében (1645) kifejtett helyesírási nézeteit vázoljuk fel. Ő volt az első magyar szerző, aki először részletezte és foglalta szabályrendszerbe a szóelemző elvet, amely azóta is a helyesírásunk egyik alappillére.

Geleji Katona alapelve volt, hogy a toldalékok előtt a szótő eredeti alakját meg kell tartani, hiszen a tő és a toldalékok találkozásánál fellépő hangváltozások elfedik az egyes szóelemek eredeti alakját és azok paradigmatikus összefüggéseit. Hangtanilag gondosan csoportosítva felsorolta a hasonulások és az összeolvadások jellegzetes eseteit (például: t + s a kétség, d + s az imádság szóban), és bemutatta a j-vel kezdődő toldalékok kérdését is (bánja, mutatja, álljon stb.). Ugyanakkor túlzásokba is esett, így a jövök mellé a jövsz és a jöv, a vagytok mellé a vagynak alakot, illetve a tegyd, embervel formát tartotta helyesnek.

A mássalhangzóval kezdődő szó vagy rag előtt álló ez, az, imez, amaz névmás és a határozott az névelő esetében azonban – Heltaihoz hasonlóan – a kiejtés elvét is figyelembe vette, és hiányjelet alkalmazott (a’ barát, a’ban).

A hangjelölést illetően – református püspök létére – több megoldást is a katolikus helyesírásból vett át, így a protestáns helyesírást közelítette a katolikushoz. Azt is világosan kimondta, hogy az y-nak a magyarban csak „lágyító” szerepe van, vagyis csak a t, g, n, l betűkhöz kapcsolódva jelenhet meg.

A fentiek mellett foglalkozott az összetett szavak és (az előbbiek közé sorolva) az igekötős alakulatok helyes írásmódjával is, a kötőjeles megoldást tartva követendőnek. A már meghonosodott idegen szavakat pedig a véleménye szerint magyarul kell írni (predikacio stb.)

Felhasznált irodalom: Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 579–595.

2019. 12. 06.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma a protestáns helyesírásra válaszul a XVII. században kikristályosodott katolikus helyesírás főbb jellemzőit ismertetjük. E norma alapját a Káldi György-féle bibliafordítás (készült 1605 és 1607 között, megjelent 1626-ban) adta. A katolikus és a protestáns rendszer sok tekintetben hasonló volt, a legszembetűnőbb különbséget a c és a cs hang jelölése jelentette: a protestánsok ezt tz és cz, míg a katolikusok kezdetben cz és ch betűpárral jelölték. Később Pázmány hatására a katolikus norma a cz és a cs jelölés lett, és maradt meg egészen a XX. századig. (A cs betűkapcsolatot a XVII. században protestáns nyomdák is használták, a XVIII. századtól viszont helyette a ts vált protestáns normává.)

A katolikus helyesírás a protestánsénál egyszerűbb megoldásokat alkalmazott néhány ponton: a k hangot már minden helyzetben a k betű jelölte; az i és a j, továbbá az u és a v betű is elkülönült egymástól a hangértékük szerint.

A katolikus rendszer terjesztésében a fent említett szerzőkön kívül például Pereszlényi Pál, illetve két protestáns nyelvtaníró, Komáromi Csipkés György és Kövesdi Pál is fontos szerepet játszott.

Felhasznált irodalom: Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 579–595.

2019. 12. 05.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma a XVI. század egyik nagy irányzatának, a protestáns helyesírásnak a legjellemzőbb vonásait vázoljuk fel. A protestáns helyesírási norma kialakításában Heltai Gáspárnak, később Károli Gáspárnak és Szenczi Molnár Albertnek volt fő szerepe.

Heltai nyomdászként nemcsak saját műveiben érvényesítette következetesen a saját helyesírási elveit, hanem más szerzők munkáit is ehhez igazította, így – kortársai közül egyedüliként – egységes rendszert tudott kialakítani és elterjeszteni. Hangjelölésében több korábbi hagyományt (Sylvester, Dévai és a kancelláriai helyesírás rendszerét) egyesített. Nála is megfigyelhető néhány olyan kettős vagy többes jelölési mód, melyben a fonotaktikai helyzetnek van döntő szerepe (például a k hang jele általában a k, de szó végén a c, hosszú mássalhangzó esetén pedig a ck). Újítása volt, hogy az az, ez névmást, illetve névelőt mássalhangzóval kezdődő szó előtt hiányjellel is írta (a’ barát).

Heltai rendszerének elterjesztésében Károli Gáspár Vizsolyi Bibliája (1590) és Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai (1607) is igen fontos szerepet játszottak. Különösen az utóbbi szerző a helyesírás egységesítéséhez is jelentősen hozzájárult. Heltai rendszerének átvétele mellett nála például már az ö és az ü mai formája is feltűnik, illetve az u és a v is fokozatosan elkülönül a hangérték szerint.

Felhasznált irodalom: Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 579–595.

2019. 12. 04.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma – a tegnap a Sylvester Jánossal való, a kiejtés, illetve a szóelemzés elvét előtérbe állító vitájuk kapcsán már említett – Dévai Bíró Mátyás Orthographia Vngarica című munkáját (Krakkó, 1549) ismertetjük. Dévai Bíró új műfajt teremtett ezzel a művével, hiszen ez az első olyan munka, amely teljes egészében a magyar helyesírással foglalkozik, ráadásul magyarul íródott. Célja, hogy „az igaz írás módjáról való tudomány” segítségével „egymásnak mindenikönk írhasson”. A XVI. századi német és lengyel hagyományra, illetve Sylvester rendszerére támaszkodva alakította ki saját rendszerét.

Fontos újítása, hogy a c–cs hangpárt más-más módon jelöli szó elején, illetve a szó belsejében és végén (valójában a szóelemzés elvét érvényesítve, bár Dévai Bíró elméletben és gyakorlatban is a kiejtés elvét követte). A magánhangzók közül néhány betűnek kettős hangértéket tulajdonít, hogy mindenki a maga nyelvjárásának megfelelően olvashassa ki az adott szót (gondoljunk például a kő–kű párra). Az á és az é esetében már a maival teljesen megegyező ékezet jelöli a hosszúságot – a lengyel hagyományon, illetve végső soron Husz rendszerén alapulva –, míg más magánhangzók betűi kúpos ékezetűek.

Felhasznált irodalom: Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 579–595.

2019. 12. 03.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma Sylvester Jánosnak a helyesírási rendszerét tekintjük át. Sylvester 1539-ben Sárvár-Újszigeten a saját nyomdájában adta ki latin nyelvű nyelvtanát (Grammatica Hungarolatina), amelyben – Közép-Kelet-Európában először – egy nemzeti nyelv sajátosságait kívánta leírni, külön fejezetben a helyesírási észrevételekkel. A helyesírást ő „az igaz írásnak tudománya” megnevezéssel illette, és rendszerében a Huszita Biblia óta elsőként igyekezett megvalósítani az egy hang – egy jel alapelvét, amelyhez főként mellékjeles betűket alkotott. Ehhez a huszita hagyományok mellett a német hangjelölési sajátosságok adták az alapot.

Az egyéb helyesírási elvek alkalmazásának legjellemzőbb példája a szóelemző elv legkorábbi megfogalmazása volt Sylvesternél: Dévai Bíró Mátyással szemben azt az álláspontot képviselte, hogy a határozott névelő „az” írásmódját a mássalhangzóval kezdődő szavak előtt is meg kell tartani („az barát”), mert a kiejtés minden nyelvben ingadozó lehet, a helyesírás azonban állandó. (Dévai Bíró szerint a kiejtés szerinti „ab barát” forma a követendő.)

Felhasznált irodalom: Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 579–595.

2019. 12. 02.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma a mellékjeles helyesírás megalkotójának, a cseh Husz Jánosnak, illetve az ő rendszerét átvevő – minden bizonnyal Pécsi Tamás és Újlaki Bálint nevű – magyar klerikusoknak az újításait ismertetjük röviden. Husz nagyszabású helyesírási reformot dolgozott ki (Tractatus, 1412 körül), melynek legfőbb eleme az egy betű – egy hang alapelv. Ezzel messze megelőzte korát, hiszen még a hangnak és a betűnek a megkülönböztetése sem volt magától értetődő a későbbi századokban sem. Mivel a latin ábécé nem fedi le teljesen a cseh hangrendszert, Husz mellékjelek segítségével új betűket hozott létre: a hiányzó mássalhangzók esetében pontokat, a magánhangzók esetében vesszőket használt. Az alapot a cseh kancelláriai helyesírás adta.

A magyar helyesírásba elsősorban az alapelv, illetve a mellékjeles betűk alkalmazása került át, de az egyes hangoknak megfelelő betűkben már sok az eltérés a két rendszerben. Ennek oka – az eltérő kancelláriai hagyomány mellett – például az, hogy csehben a zöngés-zöngétlen szembenállás a döntő a mássalhangzók rendszerében, míg a magyarban a képzéshely szerinti. A magyarban mellékjeles betűt kap az sz, s, ty, ny, ly hang, illetve a g is (a gy-nek hagyományosan a g volt a jele, és ez megmarad ebben a rendszerben is); a magánhangzók közül pedig mellékjeles betű jelöli az ö/ő-t és az ü/ű-t, illetve írásban is kifejeződik a különbség a zárt és a nyílt e között. (Technikai okokból itt sajnos le kell mondanunk a mellékjeles formák közlésétől.)

Mellékjeles helyesírású a Bécsi, a Müncheni és az Apor-kódex (melyek együttesen alkotják az úgynevezett Huszita Bibliát), továbbá például a Guary-, a Nádor-, a Nagyszombati, a Döbrentei-, a Bod-, a Sándor-, a Simor- és a Tihanyi kódex, illetve a Székelyudvarhelyi kódex 1. és 2. keze által írt részei.

Felhasznált irodalom: Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 281–300.

2019. 12. 01.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Az első nem egyetlen mű, és nem egyetlen alkotóhoz, hanem egy egész intézményhez köthető, a Szent István alapította kancelláriához. Az úgynevezett kancelláriai helyesírás olyan rendszer, amely a magyar helyesírás kezdőpontjának tekinthető, kiteljesedése pedig a XIV. századra tehető. Legfőbb jellegzetessége a betűkapcsolat elvének érvényesítése (megjelenik a ty, gy, ny, ly, cz [a c hang jele] és ch [a cs hang jele], illetve az ew mint az ő és az ö hang jele). Fontos elve az is, hogy az sz-nek és a z-nek közös betűjele van (a z), illetve az s-nek és a zs-nek is (s). A hosszú magánhangzókat általában betűkettőzéssel jelölik (aa, ee). A k hangot egységesen jelölő k betű szintén a kancelláriai helyesíráson alapuló mellékjel nélküli helyesírás vívmánya.

A mellékjel nélküli helyesírás (illetve annak valamilyen változata) jelenik meg a Jókai-, a Festetics-, a Domonkos-, a Cornides, a Horvát-, a Keszthelyi és a Kulcsár-kódexben, továbbá a Margit-legendában és a Példák könyvében. Ezek mellett az első szövegemlékeink (amelyek másolatokban maradtak ránk), mint a Halotti beszéd és könyörgés, a Königsbergi töredék és szalagjai, az Ómagyar Mária-siralom és a Gyulafehérvári sorok, ugyan nem kancelláriai eredetűek, ám írásmódjuk a kancelláriai helyesírás XII. századi változatával mutat rokonságot.

Felhasznált irodalom: Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 281–300.