Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.
Ma a XX. század közepének helyesírási szabályozását és különösen az AkH. 1954. újításait tekintjük át. Ahogyan arról tegnap már szó esett, a helyesírási egységet a nyomdai helyesírás (NyomdH.) és a különböző magánkiadványok (pl. Kelemen Béla, Vargha Damján vagy Horváth Endre műve) létrejötte is akadályozta. 1930-ban a közoktatásügyi miniszter rendeletben tiltotta meg, hogy az akadémiain kívül más helyesírási szabályzatot vagy szótárt használjanak az iskolákban. (A tiltásra az 1931 és 1946 között kiadott akadémiai szabályzatok is felhívták a figyelmet.) Azonban a tiltás ellenére újabb magánkiadványok láttak napvilágot (a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők szerző nélküli munkája vagy Busák Béla, illetve Kiss József műve), amelyek ráadásul terjedelmes szójegyzékeket is közöltek (igaz, a helyesírásuk sokszor nem volt következetes). Az akadémia felismerte a helyesírási szótárak jelentőségét, Nagy J. Béla el is készített egy Tüzetes magyar helyesírási szótárt, ám annak anyaga Budapest ostromakor megsemmisült. Így jelentősebb terjedelmű szójegyzéket először az AkH. 1950. közölt. (Az AkH. 1922. után 1923-ban, 1927-ben, 1931-ben, 1936-ban, 1937-ben és 1938-ban jelent meg új akadémiai szabályzat, némelyik több lenyomatban is.)
A II. világháborút követő társadalmi átalakulás, a szélesebb tömegek bekapcsolódása az írásgyakorlatba magával hozta egy átfogóbb helyesírási reform igényét is. Az Akadémia immár nem a saját belügyének, hanem az egész nemzeti művelődés közügyének tekintette a helyesírás kérdését, így azzal 1949-től kezdve egy kibővített, tizennégy fős albizottság foglalkozott. Mivel a reformok átgondolására több idő kellett volna, egy új szabályzat kiadása azonban sürgetővé vált, az AkH. 1950. még a régi elveken alapulva, ám átdolgozott és bővített kiadásban látott napvilágot (a bővítés egyik eleme az orosz szavak és nevek átírásának kérdésköre volt). A feszített munkatempó miatt sok következetlenség és hiba maradt a műben, így ahhoz külön hibajegyzéket kellett csatolni.
Az AkH. 1950. megjelentetése után a – menet közben főbizottsággá átszervezett – kollektíva tovább dolgozott a leendő tizedik, „reformkiadáson”, viszont az elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez a mű sem hoz majd átütő változást a helyesírás rendszerébe (bár több pontjában teljesen vagy részlegesen megváltoztatta a korábbi írásmódot). Az AkH. 1954. így is határkőnek tekinthető az akadémiai helyesírás történetében: Egyrészt ez az első olyan szabályzat, amelyben közvélemény-kutatással (kiadóktól, nyomdáktól, pedagógusoktól stb.) szerzett adatokra és javaslatokra is támaszkodtak a szabályalkotók, másrészt ez a szabályzat végre elhozta a magyar helyesírás régóta várt egységét. használata minden sajtótermékre nézve kötelezővé vált. Terjedelme is jóval nagyobb volt az elődeinél: a szabályokat 438 pontba szedve közölte, szótára pedig mintegy 25000 szóból állt. Fontosságának megfelelő volt a terjesztése is: kétszázezer példányban jelent meg.
Ami új az AkH. 1954.-ben, az egyfelől a régi elvek következetes alkalmazásának eredménye (például ilyen az, hogy az addig ajánlott edzzük vagy Aranynyal alak helyett az eddzük és Arannyal vált helyessé), másfelől a korábbi kiadványokból kimaradt kérdések, illetve az újabb nyelvfejlődés miatt fölvetődött írásproblémák rendezéséből következett. A szabályzatban hangsúlyosan jelent meg az a követelmény, hogy az átlagos nyelvérzéket kell alapul venni, így több helyen szakított a hagyományos latinos műveltség szempontjaival. Ilyen például a görög betűs nevek kiejtés szerinti átírása (Odüsszeusz az Odysseus helyett); az idegen szavak elválasztása az összetétel (kilo-gramm) vagy a szótagolás (demok-rácia) szerint, attól függően, hogy az átlagember érzi-e a szó eredetileg összetett voltát, vagy sem; illetve a mérsékelt különírás tendenciája (például ekkor válik egységessé az utcanevek írása: Király utca) vagy a nagybetűk használatának szűkülése. Újdonság az -i képzős melléknevek megváltozott helyesírása az alapforma rekonstruálhatóságának megtartásával (Kossuth Lajos-i, Veszprém megyei, Király utcai), a földrajzi nevek különféle típusainak a kialakítása (Magyarország, Széchenyi-hegy, Egyesült Királyság), illetve a nagykötőjel bevezetése. Ugyanakkor több esetben győz a hagyomány az újítás felett: a fellángoló viták ellenére megmarad az ly; illetve a dz és a dzs elválasztásának következetlenségei (mássalhangzó előtt egyeshangként: lán-dzsa, két magánhangzó között még hangkapcsolatként: bod-za formában kell elválasztani) egy átmeneti állapotról tanúskodnak.
Felhasznált irodalom:
Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 781–788.
Pásztor Emil 2000. Mihez képest 11. kiadású a helyesírási szabályzatunk? Magyar Nyelvőr 124/1. 140. (http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1241/124119.htm)
Szemere Gyula 1974. Az akadémiai helyesírás története. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése