Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.
Ma a tegnap bemutatott Misztótfalusi Kis Miklós tanítványának és követőjének, Tsétsi Jánosnak a helyesírási gyakorlatát ismertetjük. Tsétsi nyelvművelő szándékú, Observationes Orthographico-Grammaticae (Helyesírási és nyelvtani megjegyzések, 1708) című munkájában foglalta össze az elveit. Tsétsi a munkálatok közben meghalt, így a Pápai Páriz Ferenc szótárát – amelynek sajtó alá rendezésében Tsétsi is részt vett – nyomtató Brewer (ejtsd: Brajer) János a szótárhoz csatolta ezt a munkát. Pápai Páriz szótárának későbbi kiadásai így tehát Tsétsi helyesírási nézeteit is terjesztették.
Művében igen fontos részt tesz ki a hangjelölés kérdése. Legnagyobbrészt a protestáns hagyományt, azon belül pedig Misztótfalusi rendszerét alkalmazta, de voltak újításai is: a magyarban a dz és a dzs hangokat ő jelölte először (dz és ds betűkapcsolatokkal), és nála vált teljes körűvé a magánhangzók rövid-hosszú szembenállásának jelölése (igaz, az általa javasolt ékezetek helyett másikat használt a nyomda).
A szóelemző elvet észszerűen alkalmazta (példái: mondja, erősen, a’ tenger stb.), a túlkapásokat kerülte (például a bőv forma helyett a bő alakot javasolta).
Tsétsinek köszönhető, hogy egy olyan helyesírási rendszer kezdett elterjedni, amelyre a hangjelölési rendszer kiforrottsága és a szóelemző elvnek a következetes (ám nem túlzásba vitt) alkalmazása volt a jellemző.
Felhasznált irodalom: Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 579–595.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése