Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.
Ma a napjainkban nemigen ismert, ám több területen (nyelvtan, verstan, növény- és állattani szaknyelv) is maradandót alkotó hajdúhadházi orvos, Földi János helyesírási nézeteit vázoljuk fel. Földi helyesírás-felfogását az 1790-ben írt Magyar nyelvkönyv avagy grammatika című munkájában foglalta össze, amely az első átfogó magyar nyelvű nyelvtan volt, és amelyet a Hadi és Más Nevezetes Történetek című lap nyelvtanírói pályázatára készített (és nyert is vele; művét azonban mégsem adták ki, arra csak 1912-ben került sor). Földire hárult a feladat, hogy a magyar nyelvtani szakszókincset megalkossa, és ebben is eléggé sikeres lett, mert szakszavainak mintegy fele ma is használatos (pl. magánhangzó, írásjel, helyesírás, zárójel, köznév).
A grammatika első, hang- és alaktannal foglalkozó részének elején Földi a betűk és a hangok tulajdonságait írta le (ő még mindkét fogalmat betűnek hívja). Megállapította, hogy a latinból hiányzó (palatális) mássalhangzókat kettős betűkkel, a magánhangzókat pedig mellékjelekkel kell jelölni. A cz/tz helyett elegendőnek találta az egyszerű c betűt is, de számára mindenképp az egységes megoldás volt a legfontosabb, el tudta volna fogadni a cz jelölést is. A zs jelölésére a ’s jelkombinációt ajánlotta. A dz-ről és a dzs-ről úgy vélte, hogy azok nem önálló hangok (és ezt a véleményét sok mai fonológus is osztja). A hosszú kétjegyű mássalhangzók esetében a ma is használt csonkított kettőzés híve volt (pl. nny, ssz). Fontosnak tartotta a magánhangzók hosszúságának a jelölését, azzal érvelve, hogy a hosszú magánhangzók gyakran minőségileg is különböznek rövid párjuktól. A hosszú ő és ű jelölésére az addigi bonyolult jelek helyett a ma is használt kettős vesszőt javasolta.
A helyesírással foglalkozó részben Földi először fogalmazta meg azt a három alapelvet, amely máig meghatározza helyesírásunkat: a kiejtés, a szóelemzés, illetve a hagyomány elvét (de fellelhető nála a negyedik, az egyszerűsítés elve is). Több részletkérdést is tárgyalt, például a nagybetűk (nála: öregbetűk), az ly, valamint az írásjelek használatát, az ejtésbeli (és ennek nyomán írásbeli) nyelvjárási különbségeket, a tőhangváltozásokat és hasonulásokat.
Munkájával (amely az úgynevezett Debreceni grammatika révén a kortársakra is hatott) Földi fontos szerepet játszott abban, hogy magyar nyelv alkalmassá lett a tudományok tanítására és művelésére.
Felhasznált irodalom: É. Kiss Katalin 2007. Földi János, a nyelvész. Magyar Nyelvőr 131/1. 17–28. (http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1311/131102.pdf)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése