Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.
Ma Vályi Andrásról, a pesti egyetem első, hivatalosan kinevezett egyetemi magyartanáráról, az első magyar nyelvdidaktikai munka (a latin és német nyelven, szerző nélkül megjelent Alapvonalak…, 1792) és az első (kéziratban maradt) pedagógiai grammatika (A’ magyar nyelvnek grammatikája, 1798) szerzőjéről emlékezünk meg.
Vályi szerint a magyar helyesírás teljes mértékben a kiejtésen alapul, így szerinte aki az egyes hangokat és mondatokat helyesen tudja kiejteni, az némi gyakorlással hamarosan olvasni is megtanul. Ezzel a kijelentésével azonban elsősorban kedvet szeretett volna csinálni a nem magyar ajkú tanulókban a magyar nyelvhez. Pedagógiai grammatikája nem tudományos igényű volt, hanem a nyelvtanulást, illetve -tanítást célszerűen, leegyszerűsítően segítő célzatú.
Ábécéjében szerepeltette az ö-t és az ü-t, valamint a kétjegyű mássalhangzókat, kihagyta viszont a hosszú magánhangzókat. A zárt ë jelölésére a ferde ékezetes è-t javasolta; a dzs-t viszont a mai módon jelölte.
Az elválasztással kapcsolatban érdekes lehet, hogy Vályi a latinban a szó közepén is elválaszthatatlan mássalhangzó-csoportokat a magyarban is elválaszthatatlannak gondolta, így a tem-plom, os-trom stb. megoldást javasolta. A képzett szavak esetében azonban a ma is helyes formát: különb-ség, szent-ség. Az összetett szavakat szintén a mai eljárás szerint választatta el: test-vér, birs-alma stb.
Felhasznált irodalom:
Éder Zoltán 1999. Vályi András, a magyar nyelv tanára. Túl a Dunatájon. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó. Budapest. 86–96. (https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/tul-dunatajon-elzo/ch03s05.html)
Fábián Pál 1967. Az akadémiai helyesírás előzményei. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése