Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.
Ma a XVI. század egyik nagy irányzatának, a protestáns helyesírásnak a legjellemzőbb vonásait vázoljuk fel. A protestáns helyesírási norma kialakításában Heltai Gáspárnak, később Károli Gáspárnak és Szenczi Molnár Albertnek volt fő szerepe.
Heltai nyomdászként nemcsak saját műveiben érvényesítette következetesen a saját helyesírási elveit, hanem más szerzők munkáit is ehhez igazította, így – kortársai közül egyedüliként – egységes rendszert tudott kialakítani és elterjeszteni. Hangjelölésében több korábbi hagyományt (Sylvester, Dévai és a kancelláriai helyesírás rendszerét) egyesített. Nála is megfigyelhető néhány olyan kettős vagy többes jelölési mód, melyben a fonotaktikai helyzetnek van döntő szerepe (például a k hang jele általában a k, de szó végén a c, hosszú mássalhangzó esetén pedig a ck). Újítása volt, hogy az az, ez névmást, illetve névelőt mássalhangzóval kezdődő szó előtt hiányjellel is írta (a’ barát).
Heltai rendszerének elterjesztésében Károli Gáspár Vizsolyi Bibliája (1590) és Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai (1607) is igen fontos szerepet játszottak. Különösen az utóbbi szerző a helyesírás egységesítéséhez is jelentősen hozzájárult. Heltai rendszerének átvétele mellett nála például már az ö és az ü mai formája is feltűnik, illetve az u és a v is fokozatosan elkülönül a hangérték szerint.
Felhasznált irodalom: Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 579–595.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése