Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.
Ma – a tegnap a Sylvester Jánossal való, a kiejtés, illetve a szóelemzés elvét előtérbe állító vitájuk kapcsán már említett – Dévai Bíró Mátyás Orthographia Vngarica című munkáját (Krakkó, 1549) ismertetjük. Dévai Bíró új műfajt teremtett ezzel a művével, hiszen ez az első olyan munka, amely teljes egészében a magyar helyesírással foglalkozik, ráadásul magyarul íródott. Célja, hogy „az igaz írás módjáról való tudomány” segítségével „egymásnak mindenikönk írhasson”. A XVI. századi német és lengyel hagyományra, illetve Sylvester rendszerére támaszkodva alakította ki saját rendszerét.
Fontos újítása, hogy a c–cs hangpárt más-más módon jelöli szó elején, illetve a szó belsejében és végén (valójában a szóelemzés elvét érvényesítve, bár Dévai Bíró elméletben és gyakorlatban is a kiejtés elvét követte). A magánhangzók közül néhány betűnek kettős hangértéket tulajdonít, hogy mindenki a maga nyelvjárásának megfelelően olvashassa ki az adott szót (gondoljunk például a kő–kű párra). Az á és az é esetében már a maival teljesen megegyező ékezet jelöli a hosszúságot – a lengyel hagyományon, illetve végső soron Husz rendszerén alapulva –, míg más magánhangzók betűi kúpos ékezetűek.
Felhasznált irodalom: Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 579–595.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése