Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.
Ma az első akadémiai helyesírási szabályzatról ejtünk néhány szót. Az Akadémia egyik első feladatának a helyesírásra és a toldalékolásra vonatkozó szabályok kidolgozását tartotta, és – elsősorban Vörösmarty Mihály, illetve Toldy (Schedel) Ferenc tollából kikerülve – 1832-ben meg is jelentette a Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai című rövid munkát, amelyből a helyesírásra vonatkozó rész csak mintegy 5-6 lap terjedelmű. A szabályok rugalmasak voltak, nem részletekbe menők, és nem is általános érvényűek, csak az akadémiai kiadványok számára kívántak mérvadóak lenni. Ám mivel eddigre a nagyobb viták nyugvópontra jutottak (győzött a jottizmus, illetve a c és cs hangok cz és cs jelölése), e szabályok és alapelvek tágabb körben is kedvező fogadtatásra találtak.
A hangjelölést tekintve az ábécében 38 betűt soroltak fel (a cz kivételével mind a mai jelölésnek megfelelő), de felvetették annak lehetőségét, hogy a kétjegyű betűket idővel valamilyen egyjegyű betűk válthatnák fel. A dz-t és a ds-t betűkapcsolatnak tekintették, így az ábécébe sem vették fel. A kétjegyű betűket egy morfémán belül egyszerűsítve kettőztették (asszony), a szótő és a toldalék határán azonban megtartották a teljes formát (veszszen). Ezzel egyébként hosszú időre visszavetették a toldalékos alakok egyszerűsített írásának már régen előrehaladt folyamatát.
Az idegen szavakat az addig kialakult gyakorlatnak megfelelően íratták: a meghonosodott szavakat magyarul, a tudományos szakszavakat latinul. A régies írású családneveket megtartották eredeti formájukban (bár voltak törekvések a modernizálásra).
A jottizmus győzelmét ez a szabályzat szentesítette, a szóelemző elv egyértelműen érvényesült: a szüljön, tarts stb. formákat tartották helyesnek.
Az írásjelekkel eléggé mostohán bántak, csak a hiányjelet és a pontot említették meg; az előbbit minden korábbi szerepében megtartották (a’ barát, ház’ ura stb.). Nagy kezdőbetűvel csak a tulajdonneveket, a megszólításokat, illetve a mondat- vagy szövegkezdő szavakat íratták. Elsőként foglalták szabályba, hogy a tulajdonnevek -i képzős közszói származékai kisbetűvel írandók.
Az elválasztást a szótagolásra építették (pl. em-ber, vesz-szen, asz-szony), ez alól csak az összetett szavak kivételek (kard-él stb.).
A rengeteg problémát okozó egybe- és különírási kérdéseket nyitva hagyták, és ahol hoztak is szabályt, az is meglehetősen rugalmas: Arra jutottak, hogy az összetett szavak kötőjellel írandók (öröm-dal stb.), de a legtöbb esetben anélkül is helyesek. A kötőjel viszont kötelező az -e kérdőszócska előtt (ember-e?), így megkülönböztethető a birtokos személyjeltől (embere).
Összességében – Fábián Pál szavaival élve – elmondható, hogy az 1832-es szabályzat volt az a kristályosító részecske, amely elindította a kristályosodást a korának telített helyesírási oldatában.
Felhasznált irodalom:
Fábián Pál 1967. Az akadémiai helyesírás előzményei. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 697–709.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése