2019. 12. 15.

Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.

Ma folytatjuk a tegnap megkezdett ismertetést a XVIII–XIX. század fordulójának nagy helyesírási vitájáról, a jottista-ipszilonista háborúról. Tegnap e vita utolsó, több száz éves ellentéteket lezáró szakaszának időrendjét tekintettük át, ma pedig az elméleti hátteret, a két tábor érveit és ellenérveit ismertetjük röviden.

A vita magva helyesírásunk két alappillérének, a kiejtés elvének és a szóelemzés elvének az ütközése egy sajátos morfematikai helyzetben. A két elv küzdelme már az ómagyar kortól jelen van; a magyar írásbeliség első századaira inkább a kiejtés elvének érvényesülése volt a jellemző, majd a későbbi korokban felerősödött az igény a szótő és a toldalékok határának érzékeltetésére olyan kritikus esetben is, amelyekben a szóelemek határán hasonulások és összeolvadások jönnek létre. Ezek a kritikus esetek a t, d, n, l, illetve a ty, gy, ny, ly végű igék és névszók j hangalakú vagy j elemmel kezdődő toldalékos formái, vagyis:

– az igéknél a határozott ragozás j-s ragú alakjai (látja, hagyja stb.);

– szintén az igéknél a felszólító mód -j jelével ellátott alakok (folyjon stb.);

– a névszóknál az egyes és a többes szám harmadik személyű birtokos személyjel j-s változataival alkotott alakok (kabátja, atyjuk stb.).

A vitában előkerülő érvek és ellenérvek a következő kérdésekhez kapcsolhatók:

1. A toldalékot tekintve: A j elem etimologikus-e, azaz a j eredetileg is a toldalékmorféma része-e? A jottista Révai Miklós szerint igen, így a j írásban is feltüntetendő. Az ipszilonisták vezére Verseghy Ferenc viszont úgy vélte, hogy a j csak utólag, mai megfogalmazással élve hiátustöltő (két magánhangzó közé ékelődő) hangként került be a morfémába, így írásban nem kell tekintettel lenni rá. A dolog pikantériája, hogy ebben a kérdésben a nyelvtörténet mai állása szerint Verseghynek van igaza (aki leíró nyelvészként itt elveti a leíró helyesírási szempontot); leíró szempontból azonban a j a toldalék része, így Révai szemlélete a helyes (aki viszont nyelvtörténészként éppen a történeti szempontot tekinti itt hátrányosnak).

2. A tövet tekintve: A toldalékolásnál megmarad-e a tőre jellemző hangalak? A jottisták egyértelmű válasza erre az, hogy a tő saját hangalakja érintetlen marad a toldalékolásnál, a morfémák világosan elkülöníthetők egymástól (lát + juk = látjuk, hagy + jon = hagyjon, pad + ja = padja stb.). Az ipszilonisták ezzel szemben többször kerülnek ellentmondásba saját magukkal, így újabb és újabb jelölésmódokat igyekeznek kitalálni (láttya = lát + tya?, addya = ad + dya?, módgya = mód + gya? stb.). A morfematikai tagolás náluk tehát sem a tő, sem a toldalék oldaláról nem valósul meg maradéktalanul.

3. Fontos megvizsgálni azt is, hogy megvalósítható-e a kiejtés és az írás egysége a javasolt alakok segítségével. Mindkét tábor erre törekszik, de ellentétes irányból közelítik meg a kérdést: Verseghy jelszava: „Írjunk úgy, ahogyan beszélünk!”, Révaié pedig ez: „Beszéljünk úgy, ahogyan írunk!”. Teljes mértékben azonban egyik követelménynek sem lehet megfelelni; az írás és a beszéd sosem tudja egymást teljesen lefedni. Kérdés, hogy a kiejtés vagy az írás az elsődleges-e; és ez további kérdéseket vet föl (a nyelvjárások és más belső nyelvváltozatok eltéréseitől kezdve a korban még szinte egységesülni sem kezdő köznyelv mibenlétén át a nyelvtörténeti változások hatásaiig).

4. Kérdés továbbá, hogy a javasolt alakok beleilleszkednek-e a magyar helyesírási hagyományba. Az ipszilonisták arra hivatkoznak, hogy a régi nyelvemlékekben gyakoribbak a kiejtés elvének megfelelő alakok, és ebben igazat is kell adnunk nekik, hiába sorol fel Révai is sok pontos nyelvtörténeti adatot a szóelemzés elvének érvényesülésére.

5. Egyéb, a nyelven és a nyelvészeten túlmutató szempontok, például a felekezeti és/vagy területi eltérések (a tiszántúli, inkább református szerzők nagyobb arányban jottisták, a dunántúli, inkább katolikusok pedig ipszilonisták), illetve a „hazafiság/hazafiatlanság” kérdése is megjelenik a vitában.

A vita végül a jottisták győzelmével zárul, az ő gyakorlatukat szentesíti az első akadémiai helyesírási szabályzat is. A győzelemben fontos szerepe van Kazinczy tekintélyének, a pesti egyetemnek, illetve annak a ténynek, hogy – felekezeti hovatartozástól függetlenül – egyre többen követik a jottizmust, amely egyszerűbb, rövidebb és egységesebb megoldást kínál a kritikus esetekre, továbbá híven tükrözi a legjellegzetesebb kapcsolódási típusokat a magyar nyelv morfológiai rendszerében.

Felhasznált irodalom:

Fábián Pál 1967. Az akadémiai helyesírás előzményei. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 697–709.