Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.
Az első nem egyetlen mű, és nem egyetlen alkotóhoz, hanem egy egész intézményhez köthető, a Szent István alapította kancelláriához. Az úgynevezett kancelláriai helyesírás olyan rendszer, amely a magyar helyesírás kezdőpontjának tekinthető, kiteljesedése pedig a XIV. századra tehető. Legfőbb jellegzetessége a betűkapcsolat elvének érvényesítése (megjelenik a ty, gy, ny, ly, cz [a c hang jele] és ch [a cs hang jele], illetve az ew mint az ő és az ö hang jele). Fontos elve az is, hogy az sz-nek és a z-nek közös betűjele van (a z), illetve az s-nek és a zs-nek is (s). A hosszú magánhangzókat általában betűkettőzéssel jelölik (aa, ee). A k hangot egységesen jelölő k betű szintén a kancelláriai helyesíráson alapuló mellékjel nélküli helyesírás vívmánya.
A mellékjel nélküli helyesírás (illetve annak valamilyen változata) jelenik meg a Jókai-, a Festetics-, a Domonkos-, a Cornides, a Horvát-, a Keszthelyi és a Kulcsár-kódexben, továbbá a Margit-legendában és a Példák könyvében. Ezek mellett az első szövegemlékeink (amelyek másolatokban maradtak ránk), mint a Halotti beszéd és könyörgés, a Königsbergi töredék és szalagjai, az Ómagyar Mária-siralom és a Gyulafehérvári sorok, ugyan nem kancelláriai eredetűek, ám írásmódjuk a kancelláriai helyesírás XII. századi változatával mutat rokonságot.
Felhasznált irodalom: Korompay Klára 2003. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 281–300.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése