Idei adventi kalendáriumunkban a magyar helyesírás történetének néhány fontos állomását mutatjuk be pár mondatban.
Ma az 1903-ban megjelent Iskolai helyesírásról (IskH.) ejtünk szót. Mivel a XIX. század második felében az Akadémia nem tett eleget a helyesírási reformtörekvéseknek, nagy lett a különbség a hétköznapok írásgyakorlata és a szabályosnak tekintett formák között. Ez leginkább az oktatásban okozott problémát. Ezért 1899-ben a Budapesti Népnevelők Egyesülete kérvényt írt Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternek, amelyben egy korszerű helyesírási szabályozás elkészültét sürgette. A kultuszminiszter megbízta Simonyi Zsigmondot egy rövid és könnyen érthető iskolai helyesírás kidolgozásával. Végül az Országos Közoktatási Tanács Simonyinak az 1891-es javaslatait (l. tegnapi bejegyzésünkben) „majdnem változatlanul s majdnem egyhangúlag” elfogadta. Az új, a tanításban és a tankönyvekben kötelezővé tett szabályzat 1903-ban látott napvilágot, így innentől kezdve két, egymással több kérdésben (a c hang jelölése, a kétjegyű betűk kettőztetése, az idegen szavak és nevek írásmódja, illetve bizonyos egybe- és különírási kérdések) szembenálló hivatalos szabályzat irányította a magyar írásgyakorlatot. Mivel a fiatal nemzedék az iskolai helyesírást sajátította el a tanulmányai során, így ez később szükségszerűen győzedelmeskedett a konzervatív akadémiai szabályozás fölött. Hogy ez mikor és hogyan történt, arról holnap lesz szó.
Felhasznált irodalom:
Szathmári István 2007. Simonyi és helyesírásunk. Magyar Nyelvőr 131/3. 265–270. (http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1313/131301.pdf)
Szemere Gyula 1974. Az akadémiai helyesírás története. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése